PIM//KORTÁRS

A kiállítás vége felé Lackfi János költővel ültünk le beszélgetni a programokról, résztvevőkről, és a magyar irodalom jelenleg helyzetéről.

PIM//KORTáRS: Rengeteg minden történt itt az elmúlt napokban, hetekben. Hogyan értékeled ezt? Tudnál kiemelni pár fontos mozzanatot a rendezvénnyel kapcsolatban?

A legfontosabb dolog, hogy ez létrejött. Óriási szükség volt már rá, itthon az irodalom underground, de a legtöbb hasonló street art dolog beelőzi. Hátul kullogunk, porolgatjuk magunkat és egymást, mert láthatóan senki ránk se nyitja az ajtót. És ebben nagy változás történt most! Az elmúlt pár napban rengeteg helyről érkeztek hozzánk emberek, mindenféle korosztály képviseltette magát: azt remélem, úgy láttam, sikerült megszólítanunk őket.

PIM//KORTARS: Az esemény lényege volt, hogy találkozzanak az írók és olvasók. Sikerült ezt megteremteni? Létrejött a kapcsolat?

Igen, a lehetőségekhez képest szerintem elég jól sikerült. A kiállítás folyamán folyamatosan volt bent a kiállítótérben alkotó, és beszélgetett a látogatókkal. Sokan kifejezetten a műveinkkel kapcsolatban kérdezgettek minket, mások inkább az életünkre voltak kíváncsiak (mit jelent az a foglalkozás ma, hogy költő). Persze akadtak olyanok is, akik egészen más irányba vitték a beszélgetést, de én általában ezt sem bántam. A legizgalmasabb azonban az volt, mikor sikerült egy nővel beszélgetnem a műveimről úgy, hogy nem tudta, hogy én vagyok a szerző. A kritikáját nem mesélném el senkinek (nevet), de felemelő volt egy „átlagolvasó” egészen őszinte véleményét is meghallgatni; azt hiszem számomra ez adta a legtöbbet. És persze a tegnapi nap! A kreatív írás óra (mondjuk inkább napnak) bár nagyon fárasztó volt, de rengeteg ihletet adott! Ott igazán intenzív kapcsolat alakult ki a résztvevők között (kb. 30  fő – a szerk.), és születtek egészen izgalmas művek is. De ezt még a mai nap folyamán úgyis megtudjátok…

PIM//KORTARS: Van-e ötleted a folytatásra? Hogyan tovább? Visszabújtok az ajtó mögé, vagy tartjátok valahogyan a kapcsolatot a most megismert új közönségetekkel?

Folytatás?!  Az elmúlt napok visszajelzései alapján azt hiszem, nekimegyünk az országnak, „vándorkiállítás” lesz belőlünk, ha lehet, a határon túlra is merészkednénk. Több külföldi s megkeresett minket, hogy a környező országok kortárs irodalmával csináljunk koprodukciót, oda is vigyük át a kezdeményezést. Csak ugye ez a nyelvi akadályok miatt sok nehézséggel jár…

Másrészt azt hiszem muszáj ebbe folyamatos energiát fektetnünk, hogy bárki számára elérhetőek legyünk. Természetesen már formálódnak azok a helyek a világhálón, ahol nem csak az alkotók, de a lelkes olvasók is tömörülhetnek, beszélgethetnek egymással és velünk. Rendszeres programokat is szeretnénk indítani, mint a most elkezdett filmklub. Képzeletünkben a Nyugat szerkesztőségének kávéházi kultúrája lebeg, mint idea, kiegészítve a lelkes irodalomfogyasztókkal.

És nem utolsó sorban próbáljuk nevelni a konkurenciát: íróiskola és írótábor várja azokat, akiket érdekel a könyvek túloldala…

Édes illat csalogatja az Egyetem térről az embereket a Petőfi Irodalmi Múzeum szokatlan estjére. A szokatlan tömeg szerencsére kellemes eloszlik a Károlyi Palota óriási dísztermében a kellemesen berendezett kávéházi hangulatban. A dobogón már összeült a kerekasztal-beszélgetés összes vendége: Fehér Béla: a regény szerzője, Rudolf Péter: a filmadaptáció rendezője, s az est házigazdája Erdei Sándor humorista.

A poharak és süteményes villák kocogása elnémul a vidám köszöntés hallatán, s azonnal elsötétül a terem. A készülő film jeleneteibe nézhetünk bele. Reménykeltőek a képkockák; az egyszerre korhű és mágikus regény képivilága hűen követi a képzelet szárnyait, és egyáltalán nem nehézkes hallgatni a különleges sváb hangzású kitekert magyar nyelvet sem. A beszélgetésből az is kiderül, hogy miért: bár Rudolf Péternek nagyon határozott elképzelése volt az összes jelenetről, de rendszeresen konzultált az íróval is, aki maga is gyakran kint volt a forgatáson, és óvatosan adhatott instrukciókat a színészeknek is. Ahogy a nyelvi nehézségekről esik szó, legnagyobb meglepetésünkre az egyik asztal mellől Kiss Jenő szociolingvisztika professzor emelkedik fel, és mesél arról, hogy a regény, a film hogyan viszonyul a valósághoz, és tesz rendet egy kissé a fejünkben a nyelvjárásokkal dialektusokkal és beszédhibákkal kapcsolatban. Ezek után nem lepődünk meg azon sem, mikor F. Dózsa Katalin, viselettörténeti szakértő is kiemelkedik a nézők közül, és ugyancsak hasznos és pikáns részletekkel gazdagítja a kor ruházatáról alkotott képünket. S egyéb hozzáértők ülnek közöttünk: irodalmi utalásokról és a korszak szelleméről, a történelmi háttérről, és a mesébe illő képzelt lelkekről is felkészült megszólásokkal gazdagítják az estét. Mikor a szellem már jóllakott, Mautner Zsófi: a sütemény verseny bíráló bizottságának elnöke hirdeti meg az elkészült kossuthkiflik rangsorát. Az asztaloknál természetesen másféle rangsorok is születtek, de a lényeg, hogy mindenki talál kedvére való süteményt.

Búcsúzóul egy hosszabb egybefüggő részletet láthatunk: a kossuthkifli receptjének különleges titkáról, és a filmbeli elkészültéről. Házigazdánk záró humorbonbonjaival édesíti meg a cukormázas esténket, és beszélgetésre hívja az egybegyűlteket: mindegy hogy miről, de hangozzanak el a vélemények!  Ezután kellemes bécsi kávéházi valcer szól a háttérben, és a társaság elegyedni kezd, a dilettánsok és szakértők komoly vitába szállnak, és mellé jóhangulatúan harapják a regénybéli süteményeiket.

Hogy mennyire hat ránk egy-egy szöveg, könnyen lemérhetjük Fehér Béla regényeit olvasva. Az ő regényeiben ugyanis olyan élethűen jelennek meg az ételek, hogy illatukat szinte érezzük, és bizony meg is éhezünk rögvest.

Gasztrokrimik alcímmel jelent meg Cserna-Szabó Andrással közösen írt műve, melyben minden egyes történethez szorosan kapcsolódik egy-egy étel receptje is. Hogyan készült el ez a mű?

„Boszorkánykonyhájuk jótékony, zsírpárás félhomályában ugyanis kifőzték a gasztrokrimi sikkes és fantasztikus receptjét. Így szól: végy két gourmand írót, az egyik nyomozzon régi receptek, elfeledett ízek, konyhák és történetek után, a másik legyen hamvasi ihletettségű gasztrozófus, de a legfontosabb: mindkettő szeressen enni, és még inkább beszélni, írni az evésről! Ha meglelted őket valamelyik füstös, békebeli kiskocsmában, keverd össze őket, és várj, amíg az ízek összeérnek. És milyen élményben lesz részed végül, kedves Vendég? Megismered a magyar konyhaművészet történetét a kezdetektől napjainkig, az összes igaz és városi legendát, nagyevő színészek, írók és írófeleségek anekdotáit, mindezt olyan könnyed stílusban előadva, csuklóból, ahogyan csak a nagymamák képesek a legbonyolultabb ételcsodákat elkészíteni.”

Az író legújabb regénye a Kossuthkifli, Petőfi Sándor korszakának péksüteményeihez vezet vissza. Egyszerre kalandregény, és történelmi látlelet, misztikus vonásokkal és viselettörténeti betétekkel, utalva mindenhova, ami csak egy magyar ember fejében megtalálható. Nem hiába van annyi háttérmunka a műben, a regényt érdemesnek tartották egy hatrészes filmsorozat elkészítésére is, mely Rudolf Péter rendezésében jelenik majd meg. A forgatás befejeződött, de egy évnyi utómunka után tárul csak a közönség elé a száguldó delizsánsz… Addig is, ha szeretnének beleilleszkedni kicsit a regénybe, látogassanak el a kávéházunkba, ahol neves cukrászmesterek készítik el a pozsonyi édességeket, miközben Fehér Béla ízesíti az élményt kulináris történetekkel, és regényének felolvasott részleteivel. Fűszerként Rudolf Péterrel beszélget az adaptálás szempontjairól, sikerességéről, nehézségeiről. Várjuk mázas szeretettel!

A költészet nem betűkből áll, hanem lélekből szövődik. Mióta a világ áll, az irodalom közkincs, és nem a papír volt a hordozója, hanem hangzásban élt, legtöbbször zenei kísérettel.

Ezt a hagyományt hozza vissza a Gryllus testvérek kiadója, s a Hangzó Helikon sorozat, melynek egy részén ők maguk éneklik el költőink verseit a Kaláka zenekar keretén belül.

A sorozatban mindenféle stílusban gondolkodó zenész helyet kap, a tematika szerint mindannyian egyetlen költő verseiből énekelnek fel egy válogatást. A kiadó felel azért, hogy a szöveg mellé illesztett zene ne elvegyen, hanem hozzáadjon az értelmezéshez. Így látott napvilágot Ferenczi Gyuri és a Rackajam zenekar Petőfi albuma, vagy Lackfi János verseit eléneklő Lovasi András album.

Ez a tematika óriási értéket őriz meg számunkra: nem csak régen élt költőink versei elevenednek meg s kapnak új köntöst (mint Both Miklós Radnóti verseit tartalmazó albumán), de kortárs költészetünket is népszerűsíti, (mint az imént említett Lackfi album, de kortárs Kiss Anna vagy Kányádi Sándor is). Felhívja a figyelmünket a közelmúlt nagy költőire is, azokra, akiket nem tanulunk az iskolában, és nem jelennek meg a médiában. (Például Gérecz Attila az 56-os fogságban elhúnyt fiatal költő verseit ugyancsak Ferencziék éneklik meg.) Előadói oldalról is fontos értéket ment meg, gondoljunk Cseh Tamás Ady albumára, mely  még éppen időben készült el, s tartotta meg számunkra a művész érzéseivel átítatott verseket.

Nem csak a hangzó anyag, de a kötése is gyönyörű a sorozatnak. A CD-k szépen illusztrált kis kötetekben jelentek meg, egységes formátumukkal pedig szép sorozatként mutatnak a polcon. Ideális karácsonyi ajándék bármely korosztály számára, és a kiállítás ideje alatt megvásárolhatja múzeumi boltunkban.

Rákosmenti rapper, megmondóember, bulvárhős – sokan nem is gondolnák, milyen irodalmi értékeket hordoznak magukban a kortárs magyar rap mainstreamtől távolabb eső régiói. Mosoly. Talán ez jellemző P-Johnra a legjobban. Sokszor társul hozzá persze könnycsepp, temérdek emlék, ráébredés, de a mosoly mindig ott van, ahol ő is.

A mostanában divatos EP-áradattal szemben ők nem kicsiben tolják a lemezkiadást, ugyanis 13 dalt tettek az új albumra. Kettőt már ismerünk (Nézz fel, Még nem), a többi viszont mind vadonatúj a fülnek. Legalábbis ebben a formában, hiszen jópár dalt megtalálunk Johnny korábbi korongjain – ezeket most átdolgozták. A többi tényleg teljesen új szerzemény.

A műfaj jellegéből és az album hosszából fakadóan az egyetlen, amit felróhatnak a serdülő fülűek, hogy monoton. Ez legyen az ő dolguk. Személy szerint nagyon sokszínűnek tartom a Láttam márt, és a sok szám ellenére egyszer sem érzem, hogy túl sok lenne, hogy töltelékként funkcionálna bármelyik szám. Sőt, a hip-hop lemezeknél megszokott sok-sok fél-egyperces dallal szemben itt minden track teljes egész a maga 4 perces átlaghosszával. Ilyen szempontból is kuriózum ez a lemez. Amiért még különleges; mert egymásra talált ez a két művész, és megcsinálta, egységes egésszé gyúrta. Hogy miről is szól pontosan, hogy kinek és miért, azt nagyon jól megfogalmazta P-John, mikor leültünk a Csekó-beli koncertje előtt egy kis eszmecserére.

PIM//KORTÁRS | Felpörgött, agyonhajtott mindennapokban élünk. Ami ti vagytok, az lassabb, mélyebb… idő kell hozzá és odafigyelés. Te hogyan kezeled, hogy éled meg ezt?

P-John | Hát én megfordítanám ezt a dolgot, mert szerintem a világ van állatira lemaradva. A Scottyval mi pörögtük túl magunkat ilyen búgócsiga jelleggel, és a többség sajnos nem olyan dolgokkal foglalkozik – nem azt mondom, hogy kellene, mert az mindenkinek a saját dolga –, de amivel talán gondolná az ember, hogy ideje volna. Nekem inkább a sötétség, ami állatira lassú, ilyen hömpölygő, dagadt szörny, és toporog egy helyben. És mindig ugyanaz a sztori. Mi már fényévekre vagyunk ettől a dologtól, de nyilván az emberi mivoltunk visszaránt ebbe a történetbe…

PIM//KORTÁRS | Akkor én is megfordítom megint - ha ti csináltok egy ilyen dolgot, akkor az embereknek muszáj kicsit leállni, odafigyelni rá…

P-John | Nem kell, mert abszolút idomultunk ehhez. Nem kell lelassulnod hozzá. Ha a kocsiban beteszed, akkor képtelen vagy háttérzeneként hallgatni. Azt veszed észre, hogy odafigyelsz, és befejezted a beszélgetést a többiekkel. Nyilván nem azt mondom, hogy akkor nem beszélgetsz anyáddal, de akkor inkább ne tedd be. Nekünk azokat a trükköket, amiket lehet, be kell vetni, és ez mind a zenei alapoktól kezdve a megfogalmazáson keresztül… ha megnézed a borítót, meg az egészet, akkor szerintem mélyen sugárzik belőle, hogy egy ilyen bekúszó kis valami, aki a baszós-kardozós életérzés (nem mondok zenekarneveket) közé bemászik. Ezt is úgy meghallgatja az ember a többi között, és valószínű azt veszi észre, hogy… ez egy ilyen… hogy mondják ezt? Nem kakukktojás, hanem ilyen…

PIM//KORTÁRS | Gyom… 

P-John | Ja, valami olyasmi.

PIM//KORTÁRS | Evezzünk kicsit veszélyesebb vizekre. Sokan meghökkenve fogadták a ValóVilágos fellépésedet, mások egyenesen azt mondták, eladtad magad. Eladtad magad?

P-John | El. Feka rapper vagyok és a Westendben dolgozom egy cipőboltban. Szerinted mit kellett volna mondanom, amikor megkeresett az RTL Klub az ötletével, hogy „bocsi, srácok, nem fér bele az erkölcsömbe a ValóVilág?” Ne vicceljünk, nekem kell a szereplés, meg kellett az a 40 rúpia is, amit azért az öt percért kaptam. Egyébként azt tapasztalom, hogy mostanában már kezd egy kicsit lazulni ez az erkölcscsősz hozzáállás, ami a ’90-es és a 2000-es évek magyar rapszcénáját körülvette, az emberek kezdenek rájönni, hogy működik ez a szórakoztatóipar. Én egyébként néhány dühös facebook-hozzászólást leszámítva nem tapasztaltam negatív visszajelzéseket.

PIM//KORTÁRS | Miket hallgatsz mostanában?

P-John | Ilyen ambienteket – a trip-hoptól a chill-outon át -, nyilván ezek vastagon visszaérződnek a szólóalbumon is, meg ezen is…  én nem nagyon bírom az ilyen keménykedést se a rock vonalon, se más vonalon… csak úgy finoman, szépen. Legutóbb egyébként Gáspár Lacit hallgattam a kocsiban, belefér az is.

PIM//KORTÁRS | A mai helyzetben mennyire tud hatással lenni az emberekre a zenétek? Konkrét példára gondolok, amikor igazán elindítod a csigát valakiben, esetleg erről visszajelzést is ad neked.

P-John | Ilyen nincs. Ez úgy működik, hogy amikor megtapasztal valamit, akkor... ’ja, erről énekel’ - és nemcsak nálam, másoknál is – ’erről hallottam ezt az előadást, ezt olvastam’. És akkor írnak ilyen levelet, hogy ’Johnny így meg úgy’, de ez csak ilyen jóindulatú kis illúzió, nem én változtattam meg benne semmit, csak akkor megtapasztalta, hogy erről volt szó, most már értem. Ha zenével, meg költészettel, meg irodalommal, jó filmekkel nagyon lehetne változtatni az embereken, akkor az Avatar után, vagy a Felhőatlasz után mikor kijöttek a moziból… de hát látod, nincs forradalom…

Bemutatkozik a Petőfi Irodalmi Múzeum kortárs kiállításának blogja. 

Lackfi János meséli szívesen, hogy mikor egyszer  magáról, mint költőről mesélt diákoknak, valaki megkérdezte, hogy mikor halt meg. Költő az, aki már meghalt, és a neve után két évszámot írunk...

Mi másképp látjuk: az igazi költők elevenek! S nem csak azok, akik évszázadok múltán is benne vannak a könyveinkben, hanem azok is, akikkel együtt utazunk a négyeshatoson, és ugyanazokat a filmeket nézzük meg. Minket, a XXI. század embereit ők értik leginkább, ezért senki sem tud olyan hitelesen írni rólunk/nekünk, mint ők. Ismerkedjünk hát meg velük és munkáikkal a kiállításon, és a hozzá kapcsolódó eseményeken, kapcsolódjunk be az irodalmi vitákba, és tegyük nyilvánvalóvá: irodalmi élet az, ami a hétköznapi dolgaikat itt és most, a mindennapokban új, művészi megvilágításba tudja helyezni.